Friedrich Johann Franz Woyzeck közlegényt mindenki ismeri. A szegénység, a magány és a hiábavaló erőfeszítések szimbóluma ő – azé a pillanaté, amikor egy ajtóban toporogva egyszerre ráébredünk, hogy most már úgyis mindegy. „Küldetésünk” nem más, mint nevetséges és paradox hősködés: borsóevéssel és cipőpucolással bizony mégsem fogjuk megváltani a világot.
De a szerelmünket sem. Önmagunkat sem.
Akkor hogyan? Hogyan kellett volna elkezdeni? Van megoldás? Helyrehozható még mindaz, amit megfelelési kényszerből elrontottunk?

Rövid szkeccsekből álló, változatos kollázs formájában próbálunk választ adni ezekre a kérdésekre. Csak próbálkozunk. Kísérletezünk önmagunkkal, egymással és a közönséggel, a túl sokkal és a túl kevéssel – ahogyan az orvostanhallgató kísérletezik a kiskatona testével, a leányanya a gyermekével, a nőfaló a szeretőjével. Vajon ki bírja majd a legtovább?

Az előadásban a szöveges jeleneteket néhány percenként kortárs tánc, performansz vagy hangjáték váltja fel. Nézőnk – ha ő is úgy akarja – minden eseményt kegyetlenül intim testközelből élhet át. Ez nem hagyományos színház, itt nem zárjuk be őt a nézőtéri sorok közé: aki nem látja a terem másik végében zajló jelenetet, nyugodtan felállhat, vagy akár közelebb is mehet. Egy-két méterről szemlélheti a színész arcán lecsorduló könnyeket, hallhatja a suttogást, a lihegést, érezheti a főzelék, a vörösbor és a verejték szagát –eleven reakcióival a kísérlet egyenrangú részesévé válhat.