… Most meg egy kicsit másképp. Három férfi helyett két nő (meg négyen „untermannok”). Meg a hangsúlyok: a queneau-i szavak, mondatok, gondolatok szellemes és tehetséges megtöltése színészi játékkal, ez volt. Jó is volt. Most meg egy helyzet, amelynek a szavai, mondatai queneau-iak, a gondolatai mások. Mint az életben, a hétköznapiban. Ahol a huszonéves csángó lány rácsodálkozott, először járván Magyarországon: belenéznek az emberek a szemembe, mondanak valamit, és nem azt gondolják, ami a szájukon kijön??? Csakhogy ez színház. Nem megtéveszt, fogja a kezünk, és vezet. Oda vezet gondolatban, érzésben, ahol jó lenne lenni. Vagy épp hogy nem lenne jó ott lenni. Megnevettet, hogy aztán kicsalja könnyeink. Mégsem csal. Keresi az igazságot – az igazságát -, hogy aztán azt, ellentmondásaival együtt, odaadja nekünk, nézőknek. Hogy csendben megkérdezhesse: tessék mondani, hová tűnt a szavak igazsága a hétköznapjainkból? Ha az is elvész, mi marad hiteles?
Talán a játék. A szavak mögött megbújó szándék tisztasága. A színház igazsága, a szerepek igazsága, meg a színészé. Hogy azzal szembesítenek-e a nézőként: nesztek, ilyenek vagytok. Vagy mutogatás helyett „megölel” egy előadás: ez van, gyerekek, ilyenek vagyunk, vagy lehetnénk, ha ilyen helyzetben lennénk. Ez ám az igazi interakció, nem az, mikor felrángatnak a színpadra.
Szóval nevetni jöjjünk, magunkon, nem máson. Eltöprengeni egy futó pillanatig igazságon, gazságon. Meg azon, hogy a száz év előtti némafilmek ősbohócaiból mivé lettünk mára. Vagy egyszerűen tényleg csak nevetni.

Szereplők:

Dankovics Noémi, Honti Tímea

valamint

Jeszmás László

Az előadás segítői, háttérben és előtérben

Albert Johanna, Kincses Antal, Várkonyi Tamás

A történetet szerkesztették a szereplők.

Grafika: Hartai Laura

Színpadra alkalmazta és rendezte: Bicskei Kiss László