Ezzel az egész estés produkcióval a 75 éve, 1938-ban született szovjet zenész, Vlagyimir Szemjonovics Viszockij emlékének adózott Vihula Mihajlo ukrajnai születésű gitárművész és Harsányi Attila, az Aradi Kamaraszínház tagja. Mihajlo számos gitárverseny és fesztivál díjazottja, tanulmányai után aktívan részt vett Lviv művészeti életében, népszerűsíti az ukrán gitár zenét külföldön, jelenleg Miskolcon él.

A mintegy 80 perces est folyamán részletek hangzottak el Dosztojevszkij regényeiből, Tarkovszkij filmjeiből, valamint az orosz romantika két nagy költője, Puskin és Lermontov verseiből. Harsányi Oroszország nagyjainak idézésén kívül azt is elmondta, mennyire extrém és rizikós játék az orosz rulett, valamint megtudhattuk tőle azt is, hogy, hogyan készül a borscs, a vodka és a pirog.

A színművész továbbá szót ejtett a sztálini időkről, a csernobili katasztrófáról, Lajka kutya űrutazásáról, akinek 2008-ban szobrot állítottak az orosz fővárosban.

A hallgatóságot minden bizonnyal teljesen áthatotta az orosz életérzés, hiszen volt itt miden, ami orosz. Az előadás főhőse, az orosz realista művek hőse volt, az úgynevezett fölösleges ember, aki tétlenül, üresen tengeti az életét, nincs vagyona, nem válik senki hasznára, ő maga is boldogtalan.

Az amúgy depresszív, kiábrándult világképet igyekeztek némi humorral és egy körülbelül tíz perces remek gitárprodukcióval enyhíteni az előadóművészek.

Kritika:

Furcsa dolog a történelem.

Volt idő, az 1950-es években, amelyre már csak az idősek emlékezhetnek, amikor „művészi előadás” elképzelhetetlen volt a „nagy szovjet kultúra” hangsúlyos felemlegetése nélkül. Az orosz tánc hiánya, például, elképzelhetetlen volt egy amatőr vagy profi tánccsoport repertoárjában, a mozikban jórészt szovjet – többségükben pocsék –, a nácikkal való hősies szembenállásról („nem is töltöttek, csak lőttek”), a szocializmus építéséről szóló sablonos filmeket játszottak. Aztán jöttek a hatvanas meg a következő évek (amikor Románia összerúgta a port a szovjetekkel), s jött a fürdővízzel együtt a csecsemő kidobásának időszaka, amikor már semmi sem volt jó, ami orosz-szovjet. Csak az igazi kultúremberek – fordítók, rendezők, művészek stb. – látták, milyen faramuci helyzet és igazságtalanság egy nagy kultúrát sutba dobni pillanatnyi politikai helyzet, megítélés kapcsán.

Annak idején Vlagyimir Szemjonovics Viszockij (1938–1980) nevéről a határokon túl legfeljebb a nagyon „vájtfülűek” hallottak, az 1960-as, ’hetvenes években ugyanis hazájában is, hivatalosan, mélységesen elhallgatták. Pedig hazájában kultikus figuraként emlegették nemhivatalosan a saját gitárkísérettel előadott, az orosz sanzon-hagyományokból, a kocsma, börtön- és katonahagyományokból ihletődő (apja a honvédő háborút végigharcoló tiszt volt) dalai révén, amelyekre azonban többnyire nem akadt kiadó, verseiből pedig egy sem jelent meg életében nyomtatásban. A külföld számára jórészt akkor került rivaldafénybe, amikor házasságot kötött Marina Vladyval, az orosz származású híres francia filmszínésznővel, aki az önmagát bőven emésztő, alkoholba, majd drogokba menekülő, az elérhetetlennek tűnő szabadságra áhítozó költő-bárdot életének immár a vége felé kijuttatta külföldre is, Amerikába, Jancsó Miklós, Mészáros Márta jóvoltából magyarországi filmszereplésre is.

Szóval: Viszockij (helyesebb kiejtésben, románul tudóknak: Vâsoţkii). Az Aradi Kamaraszínház Harsányi Attila és az ukrán származású Miskolcon élő gitáros, Vigula Mihajlo egész estés remek produkcióval adózott a 75 éve, 1938-ban született, s már 33 éve halott művész emlékének. A mintegy 80 perces est folyamán nemcsak Viszockij, hanem más világhírű oroszok (Dosztojevszkij, Puskin, Lermontov, Tarkovszkij stb.) műveiből, filmjeiből is elhangzanak részletek, de az orosz rulettről, a mengyelejevi periódusos táblázatról, az űrbe először fellőtt élőlényről, Lajka kutyáról stb. is hallhatunk eszmefuttatásokat, s egy kb. tíz perces remek gitárprodukciót ismert orosz melódiákból.

Harsányi Attila új oldaláról, énekesként is bemutatkozott – nem sikertelenül – az aradi közönség előtt. Az „orosz estet” feltétlenül sikerként könyvelhetjük el, még ha jó fél terem előtt is került rá sor. A költészet „réme”, vagy az orosz „szimpátia” tartotta-e távol a közönség egy részét, nem tudhatjuk. A költő Viszockij („Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért./Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.” – Baka István fordítása) és az előadás ennél nálunk, 2013-ban is jóval több figyelmet érdemel.