Van Villon, s miként az Ember, kiszolgáltatott. Ellenállhatatlanul vonzza őt az örvény középpontja, az igazságot kutatja, s mindeközben olyan erőket idéz meg, melyekbe belepusztul. Ha viszont magába fogadta a végtelent, nem ember többé.

A kérdés az, hogyan viszonyul Villon azokhoz, akik közé került. Illetve nem került. Mert nem indult el, és nem érkezett meg, pedig ott járt. És ott, soha nem esett szerelembe, soha nem győzetett le, soha nem számolta a madarak röptét… Ergo, létezik Isten.

Igen, igen, tudjuk, hogy Rilke férfi volt, és azt is, hogy Borges végül megvakult. De a „Nyitott” felé forduló Igazságnak nincs szüksége arra, hogy a „formát” szemlélje, s mit számít az emberi test, ha a lélek princípiuma a Nő. Blake sem volt őrült, csak a végtelen Szabadság szerelmese, korlátokat ledöntő, világ-romboló erő.

Ők hárman tudták, mi pedig megpróbáljuk életre kelteni e mágikus szavakat.

Villon – didgeridoo – Papp Krisztián Gyula
Rilke – hárfa – Ivánovics Beatrix
Borges – klarinét – Tzafetás Benjámin
Blake – cselló – Á. Szabó Ajtony

kollázs: Ivánovics Beatrix
rendező: Á. Szabó Ajtony