Azt mondják, minden nagy veszteség egy kis halál. Ami élt, amiben hittünk, meghal. Ebben a darabban meghal egy szerelem. Cocteau úgy írta meg a darabot, hogy egy ember van jelen, mégis beszélget, mintha telefonálna. De vajon kivel?

Azt mondják, minden nagy veszteség egy kis halál. Ami élt, amiben hittünk, meghal. Ebben a darabban meghal egy szerelem.

Ha meghal egy kapcsolat, azzal együtt meghal egy egész. Egy felépített élet hal meg, a maga rendszerével, szabályaival, levegőjével, napi tennivalóival. Abban, akit otthagynak, meghal a remény. Márpedig a remény az, ami életben tart. Milyen az az állapot, amikor minden, ami addig igaznak tűnt, tehát ami maga volt a valóság, megszűnik? Milyen a halál?

Azt is mondják, hogy életünk utolsó pillanatában, utolsó másdodperceiben lepereg előttünk életünk minden fontos pillanata, döntése és hirtelen meglátjuk a valóságát annak, amit éltünk. Ez az utolsó pillanat tehát maga az élet, ha úgy vesszük: mert akkor dől el, hogy békével rendezheti a számlát az ember, és boldogsággal tölti el, amit itt kapott, mint „élet”; vagy valami hazug illúzió volt, amit életnek hívott addig.

Cocteau úgy írta meg a darabot, hogy egy ember van jelen, mégis beszélget, mintha telefonálna. De vajon kivel? Ez az egy ember: a „Nő”.

Ez a beszélgetés pedig az a bizonyos utolsó pillanat. Pillanat, és mégis egy életet beszél el, ahogy kibontakoznak a történetek, álmok, döntések miértjei. A beszélgetés pedig csodálatos képzettársítások, megszemélyesítések, behelyettesítések sorozata, és addig talán soha föl nem tett kérdések láncolata; vívódás, egy küzdelem, amit az igazság kibogozásának vágya hajt.
Olyan, mint egy krimi: egy nagy rendrakás, amely csak akkor bevégezhető, ha már minden a helyére került.

A Nő tehát kivel beszélget?

Előadja: 
Melkvi Bea

Rendezte: 
Harsányi Attila

Fordította: 
Harsányi Zsolt

Szövegadaptáció: 
Melkvi Bea

Hang: 
Dorozsmai Péter