December 7-től salsa tanfolyam indul kezdõknek / újrakezdõkneka Bakelit Stúdióban csütörtökönként 19.00 – 20.30-ig.

A tanfolyam heti 1×1,5 órás és nyolc alkalmat tartalmaz. Ha szeretnél az órákon részt venni – kérlek jelezz visszamihamarabb telefonon, emailben vagy iwiwen, mert a csoport létszáma korlátozott – és csak a jelentkezés sorrendjében tudjuk figyelembe venni szándékod.

A kurzus ára: 6.000 Ft

A Salsa története

A &apos90-es évek elején érdekes divatõrület hirtelen felbukkanásának lehettünk tanúi Európa nyugati országaiban. A fiatalok zenei ízlése az addig megszokott disco és techno zenék egyhangúságától telítõdve új irányba fordult. Egy csapásra egyszer csak “berobbant” a köztudatba a latin zene, mely egy sor új és érdekes szórakozási lehetõséget nyújtott a nyugati fiatalság számára. Rájöttek, hogy az addigi diszkók uralta elszemélytelenedett, elembertelenedett, “szeletelõs” világ nem igazán elégíti ki õket. A társasági élet középpontjába egyre inkább a latin zenék és a tõlük elválaszthatatlan latin táncok kerültek.

A folyamat még ma is tart. Kiinduló pontja nem más, mint New York City, a világ egyik legnagyobb kulturális “olvasztótégelye”, a modern zene és tánc szülõföldje, az a hely, amely a maga “õrültségeivel” a világ minden országának kultúrájára kihat. Itt fejlõdtek ki a ma is közismert latin zenék és táncok modern formái. A ma ismert cha-cha-cha pl. a New York-i El Palladium Club szülötte, ugyanúgy, mint a salsa, mely egy sajátos “ízû” kubai eredetû népzenei stílusból jött létre.

SALSA: Salsa, (szó szerint) a Karib-szigetek “szósza” a kubai son, a forró Havanna és New York “barrio” negyedeinek lányaként születve a 70-es évek Bronx-ában látta meg a napvilágot. A különbözõ afrikai ritmusok (pachanga, mambó, bomba, boleró, stb.) és az európai dallamvilág erõs keverékeként azóta is hódítja a világot. A zene maga az élet, a salsa maga a szenvedély, egy forrongó érzése a lázadásnak, szabadságnak és a szexualitásnak, röviden, egy határtalan érzékiség két ember között.

A Tangó története

Kevesen tudják, hogy a tangó – darázsderekú hölgyek és igézõ mosolyú mûmachók elegáns és temperamentumos parkett-tánca – bizony a kuplerájok szülötte. A testhez simuló flitteres estélyik, csillogó körömcipõk, tûsarkak, szmokingok kavalkádja, a peckes tartások és valószínûtlen hanyattdöntések pompásan összedolgozott celofánrevüje az argentin metropolis, Buenos Aires lepukkant kikötõi nyilvánosházainak fülledt, rosszul világított fogadótermeibõl índult – ahogy mondani szokás: – hódító útjára a 19, század utolsó évtizedeiben.

A tangó… több, mint valamiféle kusza, bonyolult tánc. A tangó eredetileg – érzés, annak a sok-sok ezer embernek az indulata, meghatottsága és kultúrája, akiknek a kétségbeejtõ szegénység miatt el kellett hagyniuk otthonukat, akik kartonbõröndjeikkel, szeretteik barnuló fotóival, és a meggazdagodás reménységével érkeztek Amerikába. Többségüknek sosem jött meg ez a hajó…” – írja a tangóról szóló szép esszéjében Jorge I. Oclander. Kilátástalanságtól elcsigázott emigránsok, rossz leheletû kikötõi, prostik és lehasznált madámok közös mûve volt hát ez a szívszorító, vágytól fûtött, zseniális remeklés: a szétzuhant Európa rossz irányba menekülõ páriái, a Buenos Aires és Montevideo marhafeldolgozó telepein robotoló, többnyire olasz és spanyol portenók vesztett illúziói keveredtek benne a nyomorult Dél-Amerika helyi lúzereinek sosemvolt reményeivel.

A tüzesség és pattogó temperamentum tehát, amit utólag hajlamosak vagyunk valamiféle mediterrán érzékiség és szerelmi szenvedély ártatlan, romantikus kifejezésének tekinteni, a kezdet kezdetén részben egy indulatoktól, alkoholtól és kokaintól fûtött, erõszakos férfivilág (a compadrones) nyers testbeszédének, részben a piacról élõ nõk csábító markecolásának (marketingjének, mondhatnánk mai szóhasználattal) volt a jellemzõje. E beszéd tárgya a vágy és a hatalom. “Vess egy közelebbi pillantást a táncra, s látni fogod: kurvák és klienseik viszonyáról szól” – írja Ricardo Gomez argentin filozófus. “A tánc buja, a lábak egymásba fonódnak, és minden mozgás a csípõtõl lefelé történik. Ha jól táncolják, a felsõtestek merevek, a táncolók tekintete mélyen átélt, mégis távolságot tartanak egymástól. A tangó a testi kívánás szenvedélye.”

Noha kezdetben a tangót szövegtelen, szabadon improvizált, melankolikus bandoneon-zenére járták (így nevezték a Németországból importált harmonikaszerû hangszert), rövidesen elterjedt a szöveges dalkíséret szokása is: a dalszövegek obszcenitása híven követte a sikamlós koreográfia tartalmát. A leghíresebb tangómuzsika címe a szemérmetlen képzeteket felidézõ EI Choclo volt: magyarra kukoricacsutkának fordíthatnánk. Gomez szerint “bár a tangóban tekintetével a férfi uralkodik, valójában a nõ irányít. Az is elég, hogy kezével a férfi nyakát vagy mellkasát megérinti… Õ az, aki táncol.” Ugyanakkor – vagy épp emiatt? – a tangó mégsem egyszerû páros társastánc: a nõbõl sugárzó szexuális vonzás egyben kihívás a többi férfinak is, a koreográfiába a compadrones a nõ kegyeiért vívott “párbajának” obszcén elemei vegyülnek. A tánc rövidesen a férfiak közötti erõszakos versengés terepévé vált, és sokszor végzõdött késeléssel, verekedéssel. Ebbõl a durva kocsmai szerepbõl alakul ki késõbb a compadrito-ké, akik már csak stilizált macho jelmezként viselik a széles karimás kalapot, a nyakba kötött ezüstfehér zsebkendõt, a rövid kabátot és szûk nadrágot, no meg – a kikötõi világhoz tartozás utolsó jelvényeként – övükben a bicskát.

Egyébként is: a tangó kezdettõl fogva olyan lépésekbõl és pozitúrákból állt össze, amelyek a 19. századi keresztény Európa civilizált országaiban elképzelhetetlenek lettek volna egy táncparketten. Gondoljuk meg, hogy a század elején milyen botránysorozat övezte a keringõt, az elsõ olyan európai társastánc megjelenését, amelyben egy pár folyamatos testi kontaktust tartva, voltaképp stilizáltan ölelkezve táncolt egy tengely körül – a tangó ehhez képest is fölháborítóan szabadosnak tûnt az európai (illetve az európai szokásokra figyelõ argentín) “high society” szemében. A mellkasok és csípõk szorosan összefeszültek, a lábak egymás közé léptek, az arcok és ajkak közvetlen közelbe kerültek egymással: a kacér és hódító pillantások, testdöntések, akasztások, ölelések oly nyers egyértelmûséggel mondták ki a tánc célját és értelmét, amit az akkori nyilvánosság nem tudott elviselni.

Mint a spanyol kultúrkörben mindenütt, a jó táncosnak itt is nagy volt a tekintélye. De tangót nem lehet tanulás és intenzív gyakorlás nélkül táncolni. A lépéseket el kellett sajátítani, ki kellett gyakorolni. A férfiak egyre kevésbé akartak már prostituáltakkal “gyakorolni”, a tisztességükre ügyelõ nõk viszont még sokáig nem merték bevállalni a tangó-táncosnõk utcasarki szerepét, – így a machók mindinkább arra kényszerültek, hogy egymással jöjjenek össze és próbáljanak új lépéseket, meglepõ kombinációkat kiötölni.

Amint terjedt, úgy szelídült is persze a tangó, úgy veszített provokatív erejébõl. Lassan kilépett a füstös bárok és bordélyok mélyérõl és az alsóbb osztályok népszerû szórakozóhelyei: a vendéglõk, lakodalmak, sõt keresztelõk és más népi ünnepségek elé került. A legnyersebb szexuális gesztusoktól és szöveges kiszólásoktól “megtisztítva” végül elfogadott, városi néptánccá, afféle tömegkulturális jelenséggé vált és rövidesen utat talált a belvárosok, a középosztály felé is.

Ebben a “civizált” formában jutott el a tangó Európába is – a 20-as évek elején, amikor argentin emigráns értelmiségiek, mint afféle polgárpukkasztó illetlenséget, passzióból tanítgatni kezdték Párizsban. Olyan sikerrel, hogy rövidesen a legfelkapotabb báli tánccá vált – és ekként, immár Európa által szentesített értékként “importálta” vissza a sznob argentin elit a Rio de la Plata partjaira.

Megváltoztak a tipikus öltözékek is: szmoking, bõrcipõ, bokavédõ, ezüst kalap és így tovább: így vált a tangó az 1880-1930 közötti leggyorsabb növekedést produkáló argentin “boldog békeidõk” szimbolumává. Így vesztette el egykori szociális indulati töltését és vált Argentina mutatós és máig divatos exportcikkévé. Mégis egy-egy jobb mai feldolgozásban – gondoljunk csak Luis Bravo világsikert aratott Forever Tango-jára – minden revücsillogás mögött felsejlik valami fojtott indulat, melankólikus szomorúság, annak az eredeti fájdalomnak az üzenete, amely ezt a tánctüneményt közénk varázsolta.

forrás: Szõnyi Levente – mambó világbajnok